Hogyan mondjam el, hogy mekkora arrogancia, vagy önáltatás, vagy önhazugság volt, minket megint egy helyre invitálni, mert nekem gőzöm sem volt arról, hogy a te kedves férjed, az én egykori titkom is ott lesz, mert a szakajtónyi gyerek még csak hagyján, én is vittem a sajátjaimat, utóvégre róluk szólt az alkalom, de én a te helyedben nem mertem volna meghívni azt az egykori barátnőmet, itt magamra gondolok, aki ha régen is, és nagyon rövid időre csupán, de meglépett az akkor-még-nem-férjeddel. Mert ez a férfi tizenkilenc év távolából is úgy néz rám, a hátad mögött, mint egykoron, ereje van ennek még mindig, és azért van így, mert soha nem történhetett meg, úgy lett elhazudva, lehasítva, ahogy kell.
Hogyan mondjam el, hogy milyen volt úgy szeretni, hogy nem mondhattam el senkinek? Mert én csendben és nagy suttyomban de teljesen szerelmes lettem, és egy kicsit őrült is, de hát ez a kettő általában együtt jár, és ami történt az nem kurvaságból és rosszindulatból történt, hanem szerelemből, legalábbis részemről, hogy a másik oldalon mi történt, arra már nincs rálátásom, kérdezd meg az embert, aki melletted fekszik az ágyban. Az egyik oldala végig keserű volt, mint az epe, mert soha nem vállalt fel, bár volt olyan, hogy nagy társaságban is megölelt, de előtte körülnézett, hogy nem lát senki, és én négy hónapig arra vártam külföldön, hogy végre eldöntse mit is akar, mert pontosan tudtam, hogy ha ő nem dönt, akkor valaki másnak kell, és az sokkal csúnyább lesz, és lett is. Mert én egy novemberi éjszakán a hideg birminghami odúmban kiabálva ébredtem, és csorgott a hátamon a verejték, mert azt álmodtam, hogy teherbeestél, és ő elvett feleségül, és a szívem majdnem felrobbant a sötét szobában, és hangosan nyugtattam magamat, hogy csak egy álom volt, csak egy álom volt, csak egy álom volt... De amikor hazajöttem még mindig melletted virított, és akkor már ott a reptéren kezdtem megrepedni, és teltek a napok és egyre rosszabbul lettem, mert csak vártam, vártam a homályban, a gomolygásban, és már kezdtem rámenni, és azon az estén, amikor már elmúlt karácsony, elmúlt szilveszter, és amikor felhívtalak és meghallottam a hangját a háttérben... akkor eltörtem, akkor olyan volt, mint a tej, ami észrevétlenül melegszik, melegszik, és minden figyelmeztetés és átmenet nélkül megakadályozhatatlanul kifut a lábosból.
Nem emlékszem hány órán keresztül üvöltöttem és törtem a bútort, és mindent amit értem, beleértve a saját testemet is, másnapra tele voltam sebekkel még jó hogy a ruha takarta, és szűköltem az asztal alatt, mint egy megvert állat, és pont úgy is éreztem magamat, és halványan emlékszem, hogy szerencsétlen anyám figyelmeztetett, hogy ha nem hagyom abba, akkor kihívják az ügyeletet, de úgy voltam vele, hogy, ha már így van, akkor legyen nagyon így, és kihívták az ügyeletet nem tudom mikor, és életemben nem bántak velem olyan lekezelően, úgy beszéltek velem, mint egy gyengeelméjű gyerekkel, pedig én nem hülye voltam, hanem halálosan fáradt és szomorú, pontosan akkor vesztettem el az összes reményemet és álmomat, amikbe odáig kapaszkodtam, de én addigra már megadóan hagytam, hogy belémdöfjék a tűt, és már én is akartam, akartam, hogy ennek az egésznek vége legyen.
Másnap reggel anyám némán és aggódva nézte ahogy öltözöm, el kellett mennem valami állás miatt, lévén hogy az angliait otthagytam, el is mentem, de semmire nem emlékszem, csak arra, hogy annyira gyenge voltam, fagyott, és nehézek voltak a tagjaim, mint az ólom, ilyen lehet a katatónia, a Deák téren az aluljáróból lépcsőfokonként húztam magam fel a korlát mellett, és idegen volt az egész világ. Délután megjelentél a lakásunkon, és nyilvánvalóan tudtál már a dolgokról valamilyen mértékben, nem véletlenül lettünk olyan jó barátnők, ugyanazon vérmérséklettel és önmarcangoló tendenciával, de milyen hülye ötlet volt elmenni hozzá, hogy most akkor válasszon közülünk, egyikünk sem egy cafat hús, oldalast szeretnél-e vagy inkább csirkecombot? Indulás előtt kikentem a számat, te megjegyezted, hogy ezt mégse kéne, de honnan tudhattad volna, hogy ez nálam - ma is - az életösztön jele. Pár éve, amikor az orvos közölte velem, hogy most vagy bemegyek a kórházba, vagy anya nélkül nőnek fel a gyerekeim, akkor is elvonszoltam magam a púderig és a szempillaspirálig, mert egyrészt nem akartam megijeszteni őket, másrészt ha én nem sminkelek, akkor már tényleg a tepsi az egyetlen utam. Mindegy, elmentünk, és te kedélyeskedőn de feszülten feltetted a kérdést, hogy "kihez jössz, almához vagy körtéhez?", mintha mindegy lenne bármelyikünknek is, és én csak a lábainkat bámultam, mert egymás mellett ültünk a földön, ugyanúgy keresztezve a végtagjainkat, rajtad hófehér zokni volt, rajtam pedig koromfekete harisnya, és azon töprengtem, hogy ez vajon mit jelenthet, miközben szegény, gyenge pasi csak ült, és lehajtott fejjel hallgatott, mint egy puskázáson kapott diák. Kimentem a fürdőszobába, nem kapcsoltam fel a villanyt, valami fény még beszűrődött a kicsi ablakon, homlokomat a csempe hűvösére nyomtam, és az futott át a fejemen, hogy aki ezt elveszti, az megnyeri. Ekkora baromságot. Mit kell itt nyerni? Kit kell itt megnyerni? De akkor nem tettem fel ezeket a kérdéseket, az agyam görcsösen kapaszkodott valaha létezett vágyaim szilánkjaiba, akkor úgysem hittem volna el, hogy ennek a történetnek már nem lehetnek győztesei, mert már mindannyian vesztettünk, csak más-más szinteken. Hosszú idő telt el, nem tudom hogy órák-e, de végül is kimondatott a név, a választotté. Az én nevem. Valami feldobbant bennem, de boldog nem voltam, és elkezdtem belülről fázni. Innentől dicstelen volt minden, még az idegösszeomlásban is több méltóság volt, az legalább őszintén jött... De aki elfuserált dívának született, mint én, az akkor is felveszi a megfelelő arcot, és kimegy játszani. Nagy csapkodások közepette elmentünk hozzád, onnan elhozott valami könyvet, apád majdnem megölt a szemével, mintha kizárólag én tehetnék mindenről, aztán mi bementünk a városba valahol a Körúton kerengtünk, de csak arra emlékszem, hogy amikor a télikabát alól is hallatszott, hogy korog a gyomrom betértünk a KFC-be, ahol az undorító neonfényben olyan zöld volt az arca mint egy jegelt hulláé, minden bizonnyal ő is annak látott engem, és valami vacak kukoricát ettem, ami beleragadt a fogaim közé, és nem bírtam kiügyeskedni onnan, még akkor is ott volt, amikor már a kapunkban álltunk, és megcsókolt. Soha ennyi kétségbeesés nem fért bele egyetlen csókba, holnap felhívlak, mondta, én reszketve bólintottam, elment, és többet nem láttam.
Másnap félig kiabálva felhívtál, hogy most azonnal találkozzunk, mert megbeszélnivalónk van, és bár anyám óvott az egésztől, én mégis elmentem a kocsmába, ahol mindkettőnket ismertek a pincérek, tulajdonképpen semleges területnek számított. Mit szépítsem a dolgot? Válogatott eszközökkel nyírtuk egymást, miközben négyesével rendeltük a vodkát és szívtuk a kék Multifiltert, hányok ha rágondolok. Gondolom azt nem vetted észre, hogy aznap eltört a női mosdóban a tükör... én vágtam bele két ököllel, vicsorítva, még szerencse hogy a részegeknek és az őrülteknek külön angyalkája van, mert rajtam egy karcolás se esett, visszaültem az asztalhoz, gondoltam, jöjjön, aminek jönnie kell. De arra, ami jött, nem számítottam. Némi gyomorforgató információ után, megkérdeztem tőled, hogy "ugyan te tényleg azt hiszed, hogy én még szűz vagyok?" ... és akkor bámultál rám, és tudtam, hogy most meg akarsz ölni, és akkor jöttem rá, hogy te ezt nem tudtad... hogy a te drágalátos barátod, vagyis akkor az enyém, az első férfivá lett az életemben, de nem akkor, hanem még a nyáron... és akkor összeszorítottad a szád, győzedelmes káröröm fénylett a szemedben, és kivágtad a kocsmai asztalra a nyerő kártyát, "én meg lehet, hogy terhes vagyok."
Ez volt a pillanat, amikor megszűnt az összeköttetésem minden földi energiával, az utolsó részlet amit láttam, az öreg faasztal széle volt, ott csukódott le a szemem zuhantomban. Nem ájultam el, csak kiszaladt minden erőm, éreztem a koszos kőpadlón fekve, ahogy valaki megragadja a csuklómat, és egy kis idő múlva egy férfihang azt dörmögte, "iszonyatosan gyorsan ver a szíve"... gyorsan ver a szíve..., ver a szíve..., a szíve... Poharat nyomtak a számhoz, megnyugtatóan vízszaga volt, kinyitottam a szemem, és éreztem, hogy most elérkeztünk egy ponthoz, ahonnan nincs visszaút. Innen már nincs sehova, még lefele sem, elértük a legalját, a lelkek éjfelét. Valahogyan összekapartuk magunkat, mindenki elindult a maga útján, te gondolom haza, nekem a körzeti orvosnál volt jelenésem, az ügyelet mindig lejelent mindenkit, akihez kihívták, és tudtam, hogy anyám már ott vár rám, és én iszonyatosan el fogok késni, de nem érdekelt semmi. Az sem érdekelt, hogy dőlt belőlem a nikotin és az alkohol szaga, mindenki annak néz, és annak hisz aminek akar. Anyukám megszidott a késés miatt is, meg az állapotom miatt is, a jó Lovas doktornő nem mutatott semmi meglepetést, láttam rajta, hogy valahol érti, de adott egy beutalót a pszichiátriára meg receptet nyugtatóhoz, anyám a hónom alá nyúlt és hazavitt. Otthon amikor elmondtam neki a fejleményeket első reakciója annyi volt, hogy "el ne hidd", aztán hozzátette hogy "ha mégis terhes, akkor direkt csinálta", és furcsa módon nagyon sokan osztották a véleményét az utána következő hetekben.
Két, talán három nap múlva délután megcsörrent a telefon, ő volt, és halk, szenvtelen hangon közölte, hogy mégis téged választ. Szerencsére akkorra már nem volt semmi, ami meghasadhatott volna bennem, így csak nevet akartam adni a halottamnak, hogy tisztességgel meggyászoljam, és eltemessem, tudni akartam pontosan mi történt nyolc hónapig és tegnap, és miért történt, és én nem kaptam válaszokat, kisiklott minden elől mint egy vazelinnel megkent hal. Órákon keresztül beszéltünk telefonon, micsoda undorítóan gyáva megoldás, mennyire tiszteletlen velem és a történtekkel szemben, úgy éreztem magam, mint akik kikukáztak, és semmire nem kaptam választ. Ott ültem a szobám közepén, dolgozott a Xanax a véráramomban, érteni próbáltam az érthetetlent, és kísértett minden, ami valaha szép volt, mert az egész nem véletlenül, balesetként történt. A nyár, az felejthetetlen volt, és ezt nem mondom el ma sem, és nem mondom el a te titkaidat, gyengeségeidet sem, amiket a Grinzingiben öntöttél ki, pedig ugyanilyen részletességgel emlékszem az összes történésre, de ezzel nagyon tudnék bántani, és itt már túl sok a bántás, legyen elég, és elég legyen, hogy voltak egészen kerek és tökéletes percek, olyanok, amit nem adnék semmiért soha, nem véletlenül lett ő az Első, nem véletlenül hittem benne, és abban hogy nekünk közös jövőnk lehet, és azt már végképp nem értem, miért csorognak most a könnyeim, amikor ezeket írom.
Hogyan mondjam el, hogy amikor az egész botrányt követő nyáron, amikor abban a táborban voltam éppen, ahol az előző évben még együtt voltunk, egy délelőtt felkurjantott a táborvezető, hogy megszületett a gyereketek, és mondta a keresztnevét, és öt másodperccel később a verandán pálinkázgató srác elém suhintott egy felest, és csak annyit mondott, hogy "én nem tudom, mi történt, de ezt most gyorsan idd meg", és én gyorsan meg is ittam, mert a név, amit ez a gyerek kapott, az én nevem volt, amiről a főiskolai csoportunk fele tudta, hogy ha fiam születik, így szeretném elnevezni, és akkor megint kisemmizettnek éreztem magam.
Hogyan mondjam el, hogy amikor csoporttalálkozónk volt, és mindenki hozta magamagát, meg a családja fényképeit, papa, mama, gyerekek, akkor te beállítottál hatalmas pocakkal és a férjeddel, és én néztem, hogy ez most feltétlenül szükséges volt? Mit kell még itt bebizonyítani, és kinek? Ültetek velem majdnem tökéletesen szemben, te hangosan hirdetted ki, hogy a terhesség ellenére is olyan a vérképed mint egy olimpiai bajnoknak, miközben ő szorosan lefelé nézett és az ujjaiddal babrált. Én meg arra gondoltam, hogy azt a másodszor is kerekedő has mindenféleképpen bizonyítja, hogy mindenféle pozícióban férfi tudott lenni, de kár, hogy ezt a bravúrt a talpán már nem tudta végrehajtani. Néztelek titeket, keserű-kajánul konstatáltam, hogy ugyanaz a kockás Kármen-szabású ruha van rajtam, mint a mi utolsó nyári randevúnkon, és tudtam, hogy ez a pasas már egész életében neked fog csilingelni, egy sárga, 69-es villamos.
Arra, hogy egy nő, én, mennyire mást érdemel, csak akkor jöttem rá, amikor öt évvel később az én életem is kitavaszodott, pont akkor, amikor már minden reményt feladtam, hogy velem ez még egyszer az életben előfordulhat. Mert jött a Férfi, és azonnal tudta, hogy én Ő vagyok, és én tudtam hogy Ő az, és minden úgy ment, mint a karikacsapás, és annak szerettük és szeretjük egymást amik vagyunk, mert nem a göndör hajon, vagy egy fitos orron múlik a szerelem, hanem azon a biztos belülről jövő hangon, hogy jó nekem veled, és tudom, hogy azzá lehetek veled, aki mindig is szeretnék lenni, és nincs korlát, csak az amit magamnak állítok fel, de azt megteszem, nem kell maszkokat viselnem, és vállalhatok mindent, ami velem valaha történt, és aki valaha voltam, és azt is aki leszek, mert nem kell bocsánat, mert nincs megítélés. A következő évben összeházasodtunk, de előtte elégettem az én egykorvolt szerelmem összes levelét, nem éreztem tisztességesnek, hogy úgy legyek a férjem felesége, hogy ez még ott kukucskál a tarsolyomban. Az esküvőnk napján a kezembe nyomott valami pici, hideg fémet, rácsukta az ujjaimat, és annyit mondott, hogy "most kezdődik a komoly élet", én belenéztem a tenyerembe, és láttam, hogy a melléből kiszedett piercinget adta nekem oda, és akkor tudtam, hogy soha előtte és azóta se kaptam ekkora ajándékot férfitől, mert akkor tényleg hittel adta nekem magát oda, és én neki viszont. Ennek tizenhárom éve, és ezalatt már sokszor mentünk egymás agyára, voltam hisztis boszorkány, ő meg trehány sértődős, szoktunk kiabálni és veszekedni, jó kis drámai alkatom van, de mindig rájöttem, hogy erre a Férfira én mindig számíthatok, mert valahogy mindig kibékülünk, én nem hagyom hogy durcázzon, neki meg isteni humora van, és ha kell, és volt ilyen, akkor eldob kaszát, kapát, és kontinensnyi utat tesz meg értem, és most már két gyerekkel kereken, értünk, és ha odafigyelünk egymásra, akkor ma is olyan jó minden, mint a legelején, azon az első tavaszon, mert neki azóta én vagyok a Nő, nekem pedig ő a Férfi, és ez soha nem volt kérdés vagy kétely, ő ebbe szenvedéllyel belerakta magát, és ott is maradt... és én most jövök rá, hogy én a saját szenvedélyemet azért nem bírom elfogadni, mert az én bevésődésem összekötötte a szenvedélyt a szenvedéssel, mert egy tőről fakadnak, de az egyik felfelé visz, a másik meg lefelé és a határ a menny vagy a pokol. Most jött el a perc, hogy kimondjam, amit magamnak sem akartam bevallani, mert azt hittem kizárólag sérülni tudok benne, hogy igen, szenvedélyes vagyok, és csak felfelé érdemes, bár néha muszáj lent is lenni, mert így életszerű, de a cél, minden ami előrevivő, az végső soron felfelé irányul, még akkor is ha kacskaringókkal.
Tavaly a nagyobbik gyerekünk osztályában, életből fakadóan, sokáig téma volt a válás, és akkor a Kilencéves aggódva kérdezte, hogy mi el fogunk-e válni, legjobb hitem szerint feleltem, hogy jelenleg teljesen rendben vagyunk ettől nem kell tartania, de ő gyerekből van, így tovább kérdezett, hogy akkor más szülei miért válnak el, és nekem válaszolni kellett, hogy bizony van amikor két ember már nem tud együtt élni, van amikor beleszeret valaki másba, van aki megváltozik, és nem lehet folytatni a dolgokat úgy, mint annak előtte. Forgatta az információt a fejében, rámvillantotta a szemét és megkérdezte, "szerettél mást is a Papa előtt?", én felnéztem az égre, és előtte is elvállaltam az igazságot, mondtam, hogy igen. "És miért lett annak vége?", "Néha egyszerűen nem sikerül, nem jól szerettük egymást." Megkérdezte a nevét, és a születésnapját, és ezzel részéről el volt sikálva a dolog. Ezért a decemberi találkozásunkat követve felismerte a nevet a bemutatkozásnál, akkor nem szólt semmit, de amikor már a karácsonyi vásár felé baktattunk a Dunaparton, hirtelen megszólalt, "ő volt az, aki június másodikán született?", "ő, kicsim". ...és akkor béke volt.
Most hogy ezeket leírtam, már bennem is béke van, leírtam, amit el akartam mondani, írás közben jól kibőgtem magam, tudom, hogy mindezt saját magamért teszem, mert az utóbbi két hétben már szomatizálódtak a tüneteim, az arcomon már alig látható a seb, de folyamatos nyomás volt már a szívemnél, most már mindegy, hogy film is lesz abból a bizonyos könyvből az árnyékommal az elején, mindegy hogyan írtál a karakterről, amit rólam mintáztál, de azt nem akarom, hogy a férjed még egyszer ebben az életben stikában úgy nézzen rám, ahogy nézett, mert viselje ő a döntése súlyát, akárhogy is döntött, mert én ennél többet érdemlek, tizenkilenc éve is többet érdemeltem volna , és ezt már tudom is. Amit egyszer már meggyászoltunk és eltemettünk, és mind a két szakasz elkerülhetetlenül fontos, az maradjon is csak ott. Hát itt van. ...és nincs más csak az igazság, és az igazság szabadsága.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése